Ma reggel fél 10-re volt megbeszélve az első lovagló órám. Kicsit bizonytalan voltam hajnalban, amikor felkeltem, féltem a lovaglástól. Már nem a lótól, hanem hogy majd béna leszek, hogy nem fogok tudni felülni a lóra, vagy hogy éppen aki arra jár és lát, mit fog gondolni, mit bénázok itt felnőtt létemre? Érdekes módon attól nem tartottam, hogy esetleg leesek, vagy hogy az állat nem lesz megbízható. Inkább a dolgok technikai része okozott nekem aggodalmat, meg hogy mit gondolnak mások. (*azóta leszarom, ki mit gondol, a lovaglás elkezdte az önbizalmam növelni igencsak nagy mennyiségben - a szerk.)
Na mindegy, úgy voltam vele, hogy ha már rászántam magam, akkor let's go, hajrá, megyek!
Szandra már várt, egy szürke herélt pacit hozott ki nekem, nevén Pedrót. Szép, kedves, nyugodt lovacska. Régen ugrottak vele, így a lábai már kicsit elhasználódtak, de még lehet rajta lovagolni, igaz egyik irányba - balra - nem szeret menni, de tanulni jól lehet rajta futószáron.
Figyelemmel követtem, hogyan kell nyergelni, kantározni, Szandra mindent elmagyarázott, miközben felszerszámozta Pedrót. Figyeltem erősen, de nekem pl. a kantározás egy marha bonyolult dolognak tűnt.
A lóra szállás következett. Na ahhoz még ügyesednem kell, ez tény, csak lógtam a nyergen, de a fenekem nem bírtam felhúzni... Kicsit nem ártana leadnom a plusz kilókból.. De a kerítés oldaláról sikerült 'felpattannom" a pacira a végén. 20 perc bemelegítés következett, a ló csak sétált körbe körbe. Neki is idő, mire az izmai bemelegszenek és a lovas, - azaz ez esetben én - is szokja addig az állat mozgását. Szandra menet közben végig magyarázta mit és hogyan kell majd csináljak.
A könnyített ügetéssel kezdtük, még nyeregbe kapaszkodással. Hát, nem könnyű, sőt, elsőre kifejezetten nehéz. Kb olyan, mint amikor először ül valaki autóba és figyelnie kell a pedálokra, a sebváltóra és a kormányzásra, valamint még a forgalmat is figyelnie kell.
A lovaglás során figyelni kell a csípő megfelelő lazaságára, a ló mozgására, a saját egyensúlyomra, valamint hogy a kengyelbe a lábam megfelelő tartásban legyen, párhuzamosan a ló testével, a sarkam le kell nyomni, valamint egy vonalban kell legyen a vállammal. Mindeközben követni kell a ló ritmusát, és a csípőnket emelgetni ütemesen.
Az óra felénél, már kifejezetten éreztem hogy szétmennek a lábaim, nem volt könnyű folyamatosan lenyomva tartani a sarkamat, ráadásul a csípőm kiemelése is nehéznek bizonyult. Azért szerencsére sikerült pár ütemre ráéreznem, és észrevettem, hogy amikor jól kaptam el a ritmust, kényelmes volt a pacin ülni.
Az óra végén, amikor leszálltam Pedróról, kb. úgy éreztem, mintha nem lennének lábaim. Alig bírtam járni. De valami megváltozott akkor, amikor újra a földön álltam. Rájöttem, hogy nem akarok járni, a lovon szeretnék még maradni és menni, menni... ha csak sétálva is, de menni.. szabadnak éreztem magam, jókedvűnek, és csak mosolyogtam, még azután is, hogy hazajöttem átöltözni.
Biztosan éreztem, hogy meg akarok tanulni lovagolni, vágtázni a dombokon át, sétálni nyári napokon a lovammal kettesben a mezőn, ahol nincs más csak ő és én. Már ha egyszer lesz lovam, pontosabban biztosan tudom, hogy egyszer lesz. Mert ez a sport, egy szerelem kezdete, ezt 100%-osan érzem.
Teszek fel képet Pedróról, ő volt az első lovas élményem, és sosem fogom Őt elfelejteni. :) <3
