Hamupipőke visszatér a legelőre

Végre eljött egy olyan hétvége, amikor nem esett az eső. Hetek óta az első ilyen szombat, így remek alkalom nyílt rá, hogy lovacskámmal foglalkozzak. Az elmúlt 2 hétben a sok eső miatt nem tudtunk dolgozni, de 2 naponta meglátogattam egy répa, alma, vagy banános nasi erejéig. Aztán, hogy szép lett az idő, szerdán a pacikákkal együtt az enyém is kiballagott a legelőre. Ott is meg szoktam látogatni, ám egyedül nem mertem visszahozni onnan (eddig a napig), mert főúton kell végigbaktatni, tele ugató kutyákkal, és autós forgalommal. 

Úgyhogy megbeszéltük ma barátnőmmel, hogy együtt behozzuk és akkor foglalkozhatok vele a karámban. 

Kimentünk érte a legelőre, szerencsére nem kellett kergetni :-P, szépen odaengedett magához és még csak nasi se volt nálam ;)

Amikor baktattunk hazafele, akkor vettük észre, hogy megint nincs meg a jobb lábán a patkó. Ez az a lába, amiről a múltkori lovaglásnál is leesett a "cipője". Azóta persze vissza lett ütve, de úgy látszik a lovam Hamupipőkének képzeli magát, és várja a herceget fehér - azaz szürke - ló képében, aki majd visszahozza neki a patkót. Lehet szólni kéne Pedrónak.. :-P (Amúgy nem is értem mit vár, ott van a pocakban a csikó egy igencsak impozáns megjelenésű csődőrtől, egy-két napos kaland volt csupán és még csak a vacsit se kell elé tennie, vagy elviselnie a horkolását, -amennyiben a lovak horkolnak egyáltalán - :-D )

Visszatérve a csikóra, most tartunk az 5. hónapban lassan, és már szépen terebélyesedik a kisasszony és szerintem már nem csak a sok-sok fű és széna az oka ;) Kezdek izgulni, pedig messze még az április.

Szóval barátnőm segített bevezetni a lovacskámat, semmi extra nem történt útközben, úgyhogy szöget ütött a fejembe, hogy lehet vissza is hozom a munka végén de már megpróbálom egyedül. 

Bevittük a pacit a lovasudvarba, barátnőm ment a dolgára, mi meg ottmaradtunk kettecskén. Felnyergeltem, szépen lassan, mert hát nála mindent lassan kell csinálni és akkor nyugodtan tűri a felszerszámozást, egyébként nem könnyíti meg a dolgom. 

Ebben is sokat fejlődtünk ám, mert amikor megvettem tavaly októberben, lekefélni se lehetett, mert mocorgott össze vissza, borzasztó idegesítő volt, nyergelésnél meg csípett amikor húztam a hevederen. Azóta persze megismertem, és rájöttem, hogy minden eszközt meg kell neki mutatni és beszélni hozzá, mit mikor csinálok. A hevederre vettem bárányszőrt, azóta semmi baja vele. Az ín és bokavédők voltak most újak számára, de meglepően gyorsan megértette hogy mit szeretnék és némi enyhe ellenkezést leszámítva simán vette az akadályt. Büszke voltam rá is, magamra is :) Úgy érzem, kezd bízni bennem, - erre még kitérek bővebben -  hogy talán nem fogom megenni :-D

A futószárazást is szépen csinálta, végig figyelt rám, úgy láttam elengedett volt...  Egyszer akart bolonddá tenni, úgy döntött ő most megfordul másik irányba, de nem hagytam így megadta magát és szépen dolgoztunk tovább. Sajnos az érdemi lovaglás elmaradt, amit terveztem, mert fél patkóval nem akartam ráülni. De ez a kis futószárazás is javunkra válik úgy gondolom, csiszolódunk összefele, szép magyarosan mondva. 

Ma léptünk megint egyet előre, itt utalnék vissza a bizalmi kérdésre.. Eddig, ha a munka végén szabadságot kapott, -azaz nem volt megkötve szabadon legelészhetett amig száradt, - általában nem volt a közvetlen közelembe, elvolt magában. Most viszont amig olvastam ott állt végig mellettem és maximum 1-2 méterre távolodott el, mindig vissza vissza tért. A simogatást is sokkal jobban tűri mint annó, persze nála ez azért még kedv függő, akár a macskáknál :) De szerintem előbb utóbb rájön, hogy nem is olyan rossz az a simi dolog.

Mivel ilyen kis cukorfalat volt, el is döntöttem, hogy visszaviszem a legelőre, neki is jobb a többiekkel, széna helyett a fű szintén finibb, na meg ki akartam próbálni őt is, magamat is, hogyan is boldogulunk egymással.

Mindig figyelem Szandrát meg Mátét hogyan bánnak a lovakkal, mikor mit hogyan csinálnak, így  tanulva tőlük, hoztam egy vezetőszárat, amin erős a karabíner, átvetettem a paci nyakán a kötelet, átfűztem a kötőfék karikáján, majd rácsatoltam a karabínert is,  és rövidre fogva a lovat elindultunk kifelé. Elővettem a legnyugalmasabb lelki állapotomat, - holott cidriztem picit -  próbáltam bízni magamban és a lóban is hogy nem lesz semmi baj. Pedig voltak ugató kutyák, biciklis, traktor, személygépkocsi, pocsolya... De ezek ellenére semmi baj nem lett, szépen magabiztosan kisétáltunk a legelőig. -Azért bevallom, fellélegeztem amikor kiengedtem a legelőre és visszaüzemeltem a villanypásztort. Igen, kiértünk, benn van a területen, yuppi! ) - 

És, itt történt valami, ami bár jelentéktelennek tűnik, engem nagyon elvarázsolt. 

Az összes lovacska a legelő túlsó felén volt, nem is lehetett őket látni a bokroktól. Beengedtem a területre Marilynt, ő elügetett és nyerített egyet. Rá pár másodpercre az összes paci elindult felé vágtatva, és olyan de olyan szépek voltak, ahogy megjelentek a látómezőben. Természetfilmbe illő jelenet volt. Csak álltam ott és néztem őket, annyira megható volt, ahogy fogadták őt mindannyian. Lehet, csak nekem olyan nagy dolog ez, de ez a kép örökre beégett a szívembe. Mindig megállapítom, hogy csodás lények a lovak, és nagyon nagyon szerencsés vagyok, hogy még - remélem - idejében megismertem a lovazást és van lehetőségem saját lovat tartani és ha meglesz a kis csikó, akkor nevelni is. 

Sok dologért lehetek hálás az életemben, szerencsés vagyok, de a lovaglás miatt kifejezetten ezt gondolom. Mindig is éreztem, kicsi gyerekként is, hogy nekem nem a városban van a helyem, hanem vidéken. Amikor 6 éve ide költöztünk Budapestről, éreztem, hogy jó lesz ez. És ahogy telnek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy igen, én most már itthon vagyok, és ehhez a lovak is nagy érzelmi adagot tettek hozzá. :)

*A fenti kép Walt Disney - Cinderella c. meséjéből lett véve, nem saját. 

Olvasd tovább

Összhang

Azt hittem rosszabb napjaimon, hogy ez a bejegyzés sosem fog megszületni. Na nem azért, mert nem hittem abban, amit megtanulhatok, hanem mert tényleg egy elég nehéz természetű lóval kezdtem a "lovas pályafutásom". Valljuk be, kezdő lovas, "agyas" lóval nem a legjobb kombináció. Sokat szomorkodtam egy időben, hogy mi sosem leszünk összhangban, sosem lesz kedves, bújós, paci - utóbbit még el is tudnám fogadni, nem egyformák a lovak sem, ahogy az emberek sem, - és néha megfordult a fejemben, igen, hogy lehet el kéne adni olyan gazdának, aki megfelelően tudna vele foglalkozni, mert már már magamban kerestem a hibát - ami egyébként így is van, mert ha egy ló nem jól kezelhető, akkor az a nemfoglalkozás, ill. a lovas hibája, úgy gondolom -. 

Szóval sokszor nem voltam felhőtlenül boldog lótulajdonos. 

Nyáron, június végén, július elején másfél hétig minden nap tudtunk dolgozni, amíg a lányom a nagymamánál nyaralt, és már-már elindult köztünk valami.. Ha néha nehezen is, de már tudtunk együtt dolgozni. Aztán jött a törés, és összességében 6 hétig! nem tudtam Marilynnel foglalkozni. Bántott a dolog, és dühös voltam, mert ennek voltak jelei is.. Nem engedte magát megfogni, mint ahogy az elején sem - ugye már magától odajött ha meglátott az utóbbi hetekben, nem kellett hajkurászni - , amikor nyergeltem undok volt, és munka közben nem figyelt rám. Azt kell mondjam, meg is érdemeltem,  maximálisan, hogy így viselkedjen. A múlt héten, hogy elkezdődött a suli, már újra lett időm a pacimra, elkezdtük újraépíteni, amit elrontottam. Futószáras munkával kezdtük, mert a kisasszonyban dúlt az energia, ilyenkor nem tanácsos könnyű munkára fogni nyereg alatt :)

Vasárnap már a futószár után kicsit rá is ültem, nyugodt volt, figyelt, így úgy döntöttem, hogy ma telibe lovagolok egyet. Az idő szép volt, visszajött a meleg is, pont lovagló idő volt. 

Mentem be hozzá, megvárt, könnyen kivezethető volt... nyergelésnél is nyugodtan állt, sőt, még az ínvédőket is simán, minden toporgás nélkül tudtam rátenni. Patáit szépen feladta.

Bementünk a nagy karámba, elkezdtünk bemelegíteni. Szépen követte az "utasításokat" azaz reagált a szár és csizmasegítségekre. 

Aztán elkezdtünk ügetni, tettünk 5  nagy kört folyamatosan. Pici jelek is elegek voltak, nem állt meg egyszer sem. Aztán bevittem középre és a 8-asokat kezdtük lovagolni. Életemben először próbáltam  ezt meg Marilynnel Szandra tanácsára, hogy hajlítsam a lovat, elengedettebb lesz, ez a gyakorlat jó erre. Először csak lépésben megmutattam, mit szeretnék, majd ügetésben csináltunk 6 nyolcast,  és egyszer sem állt meg.. Aztán a nyolcasok közben... valahogy eggyé váltunk, éreztem minden mozzanatát, a fülei hátul, csak rám figyelt, éreztem, hogy támaszkodik és hogy nem feszült, ideges, mint általában munka közben, és hogy ő is akarja. Valahogy, csak ő meg én voltunk és azt vettem észre, hogy én fáradok el, és nem az ő kedve hagy alább.. Tökéletesen összhangban voltunk. Fantasztikus érzés volt! :)

Amikor olvasgattam, hogy "eggyé kell válni a lóval, együtt szuszogni vele", kicsit olyan szirupos, lovas élménynek hittem, már már túlspilázott dolognak.. De ma.. Ma belekóstoltam, hogy mi is ez, hogy létezik, hogy igen, köztünk is meg lehet ez a csodálatos dolog, amit csak és kizárólag az érez, aki szívvel lovagol :) (Márpedig szívem hatalmas van, rutinom kevesebb, de majd csak utol érem magam)

Mentünk még a nyolcasok után pár kört ügetve, de sajnos leesett Marilyn jobb lábáról a patkó, így leszálltam róla, nehogy megsérüljön a lába. Így kell hirtelen véget vetni az eufóriának... (legalább is egy időre, mert utána még órákkal később is vigyorogtam, sőt, ahogy írom ezt a bejegyzést, még most is vigyorgok :)

Olvasd tovább